Az egyik hegy hatalmasan kimagaslott a többiek közül.Egyedül ő viselt azon a tájon nyáron is fehér hósapkát.A környező hegyek, dombok ezt megirigyelték.Úgy érezték: ők nem érnek annyit, mint hórihorgas, csupasziklás testvérük. Panaszkodni kezdtek szülőanyjuknak, a Földnek:
- Hósapkás testvérünkről annyit beszélnek az emberek, rólunk sokkal kevesebbet! A költők verseket írnak hozzá, dicsőítő dalok szólnak nagyságáról. Mi nem érünk annyit, mint ő?!Földanya elmosolyodott:
- dehogynem értek! Kik csücsültek rajtad tegnap, dombocska fiam? Bizony, tündérek! Rajtad meg, tölgyfaszoknyás hegyecskelányom, milyen sok madár és mókus lakik!Legidősebb testvéretek hatalmas ugyan és gyönyörű a hósapkája mikor eléri a hajnali fény, de komor sziklái között kevésbé mozgalmas az élet.Ne panaszkodjatok, ti is értek annyit, mint ő, ugyanolyan kedvesek vagytok a szívemnek!

A hegyek-dombok e szavakra megnyugodtak, de a legkisebb dombocska mögül mindaddig hallgatódzó nyuszi ugrott elő és futtában megjegyezte:
- Az emberek azért mégis a legnagyobb hegy tetejére vágynak, oda akarnak mindenáron feljutni, akár életük kockáztatásával is!
Földanya a távolodó nyuszi után nézett, majd újra hegy- és dombgyermekeire.

Kissé szomorúan jegyezte meg:
- Az emberek? Sok mindent látnak, de gyakran éppen azt nem, amit mindenképpen meg kellene látniuk! Például azt, amit ti most megértettetek: az igazi nagyságot gyakran a kicsiknél kell keresni, nem pedig a méretek megtévesztő, hamis bűvöletében..

 

Lelkes Miklós: Tűnődő kis mese csepp